volt az apám.”
Ethan pislogott, próbálta feldolgozni a szavakat.
„Az apám nem volt mindig hajléktalan” – folytatta Charles érzelmekkel teli hangon. „Sikeres filantróp volt, aki milliókat adományozott menhelyeknek, kórházaknak és iskoláknak. De öt évvel ezelőtt a gondozója elárulta. Ellopta a pénzét, a személyi igazolványt, az orvosi dokumentációt, mindent. Semmije sem maradt, és korai stádiumú demenciában szenvedett, nem tudta bizonyítani, hogy ki tudja, hogy az utcán nem.”
Ethan gombócot érzett a torkában. Emlékezett az öregember kedves szemére, arra, ahogy mindig hálásan bólintott, amikor Ethan otthagyta a takaróit.
„A családom évekig kereste” – mondta
Charles halkan. „Nyomozókat fogadtunk, rendőrségi feljelentéseket tettünk, és szórólapokat osztogattunk. Tovább kerestük. Csak három héttel ezelőtt találta meg a rendőrséget. Összeesett egy parkban, és valaki mentőt hívott. Régi fogászati leletek segítségével tudták azonosítani.
Könnyek szöktek Charles szemébe. „De mire kórházba értünk, már túl késő volt. Másnap meghalt.”
Ethan mellkasa fájt. „Nagyon sajnálom.”
Charles bólintott, és a keze fejével megtörtént a szemét. „Amikor a rendőrség megtalálta a holmiját, találtak egy kis jegyzetfüzetet, amit nála tartott. Tele volt róla szóló történetekkel. „Titokzatos, jó embernek” nevezett. Minden takaróról és ételről írt, amit otthagytál
